FLOODSTAIN - Dreams Make Monsters

A holland Floodstain egy általam alig ismert stílusban, stoner rockban utazik. Így hát szinte összehasonlítási alap nélkül kezdtem el hallgatni ezt a lemezt, és végül arra jutottam, hogy több ilyen zenét kellene hallgatnom, mert nem rossz. A kevés ilyen stílusú bandához képest, amit hallottam, a Floodstain zenéje tipikusnak mondható, viszont sikerült néhány nagyon fogós témát írniuk. Kár, hogy a többsége nem ilyen.

A csúcspont szerintem rögtön a lemez elején található Monster: ha az összes nóta ilyen lenne, én bizony bevágnám a tízest. Nagyon húzós, koszos déli riffel kezdődik, majd belép az ének, amely ebben a számban tökéletes. Rekedt, varacskos, mondhatni „macsó" énekhang, amely ugyanakkor dallamokat is hoz. Igen lendületes nóta, sokszori meghallgatásra ösztönöz. Nem kizárólag metálosok által látogatott buliban is el tudnám képzelni, hogy nem váltana ki különösebb ellenállást, ha ez forogna a lejátszóban.

Jóval elszállósabb lett az ezt követő Love is Poison. A kezdése érdekes módon a Beatles-re emlékeztet, és a refrénről is ugyanez mondható el, mivel az énekes jóval szelídebb hangon – megkockáztatom, beszívva – énekel. (Sajnos nevekkel nem szolgálhatok. A banda régi honlapja másfél éve nincs frissítve, az újon egyáltalán nincs semmi, a MySpace oldal alapján kiderül, hogy az együttesnek legalább a fele kicserélődött azóta; az viszont innen sem derül ki, ki melyik hangszert kezeli. Úgy tűnik, nem underground obskurantizmusról, hanem szimpla trehányságról van szó.)

A harmadik dal ugyan még ígéretesen kezdődik, sajnos azonban ezután gyorsan unalomba fullad, és ez mondható el a se íze, se bűze négyes tételről is. Ennek csak a vége igazán jó, mert egy hangulatos szóló kap helyet benne. (Címe You lose alone; ez azonban csak a szövegből derül ki, mivel az ötös Death wish a hatos, a hatos Stay Dogs viszont szintén a négyes sorszámot kapta, ellenben az. Ez ismét csak trehányság.)

Ezt követően ismét fokozatos javulásnak lehetünk tanulni; a Death wish lüktető, fortyogó, a stílushoz képest sötét témával indít, és egy füstös szóló is található benne. Ez nevezhető a lemez legpesszimistább nótájának, zeneileg és szövegileg egyaránt. 2:30-tól egy igencsak eltalált, fülbemászó refrén hangzik föl. A nyitótétel mellett ez a másik igazán erős szám a lemezen.
Az ezt követő Stay Dogs szintén kellemes szerzemény elszállós énekével, rockos főtémájával. Egyetlen hátránya, hogy túl sokat ismétel egyetlen témát, amitől hosszú távon monotonná válik a zene.

Végül meg kell jegyeznem, hogy nem túl elegáns a lemezt egy System of a Down nyúlással zárni. Az End of Trail akusztikus témája ugyanis szinte egy az egyben leköveti az örmények Chop Suey c. számának jól ismert kezdő hangjait. Amúgy jó nóta, de ez a fokú hasonlóság már zavaró.

Kellemes lemez. Az első és a hatodik szám nagyon el lett találva (9-10), a harmadik és a negyedik jobbára dögunalmasak (4-5), a többi pedig korrekt (6-8). Stoner rock rajongók biztos szeretni fogják; számomra a lemez nagyobbik része jó háttérzene, amely azonban nem tudja hosszú időre lekötni a figyelmemet.

Belehallgatás: klikk