SIEGFRIED - Nibelung

Dicséretes, amikor egy zenekar nem csupán szórakoztatni akar, hanem felvállalja az ismeretterjesztés, művelés nemes feladatát. Bár jelen esetben nem hiszem, hogy a felvállalás hosszas, kétségek közötti, gyötrelmes procedúrának az eredménye. Már a csapat névválasztása se hagy kétségeket, mely témában, korban érzik otthon magukat, s mi a mondanivalójuk. A banda koncepciója lemezről lemezre forrott ki, s most, ahogy a promóciós anyagok fogalmaznak, a trilógia komplett. A germán szcénában sem ritka a régmúlt homályába tűnő gyökerekkel, az ősi tradíciókkal, történelmi elkötelezettséggel való azonosulás, amely a zenekar teljes arculatát, imédzsét is erősen meghatározza. Osztrák barátaink, akik szintén örökösei a germán mondakörnek, a Nibelung-ének hőstörténetét mutatják be, szinte már egy rockopera hatását keltve. Aki esetleg nem lenne vele tisztában, az eposz a Nibelungok kincséről, szerelemről és ármányról szól, s nekünk, magyaroknak is nyújt érdekességet, mivel a végkifejlet közeledtével Attila, és hun fiai is szerepet kapnak történetben. Nos, a banda tagjai nem csupán zenei eszközökkel, de a további beleélés kedvéért kosztümökkel, páncélokkal, s középkori fegyverekkel is dúsítják a hatást.

Mint korábban említettem, időnként olyan érzése van az embernek, mintha rockoperát hallgatna. Ebben nem kis szerepet játszik az a tény, hogy három énekessel működik a csapat. És ezt kéretik szó szerint érteni. Nem csak olyan melléktevékenységképpen színesítgetik a repertoárt, hanem mindhármójuknak meg van a szerepe. Siegfried szerepében Werner Bialek, Krimhilda(Brünhilda) szerepében Sandra Schleret, illetve Hagen-t Bruder Cle alakítja. Szóval nem kell King Diamond módjára karakterhangokkal operálni. Viszont a teljesítményük eléggé változó, s véleményem szerint csak Sandra az, aki minőséget képvisel, mert Werner-t túl átlagosnak, szürkének érzem, Bruder hars vokálja pedig nem túl hiteles, kevés benne a dög, s nem éri el igazi célját. De ettől függetlenül összességében jól végzik a dolgukat és sokadik hallgatásra már nem annyira zavaró, amiről az előző mondatban értekeztem. A dalszerző-gitáros Daniel ”Ortwin” Bachmaier hozza az alap power megoldásokat, de túl sok meglepetéssel nem szolgál. A gitárhangzás is csak átlagos szintűnek mondható. Ellenben a billentyűs Hannes ”Schattwan” Krause témáira sokszor felkaptam a fejem, vagy hagytam, hogy elringassanak a dallamai. Hannes sokban hozzájárul, hogy a banda az epikus jelzőt magáénak tudhassa, továbbá a klasszikus, nagyzenekari illúziót is ő teremti meg, s ezt időnként olyan eszközökkel valósítja meg, hogy párszor a már kirúgott dimmus Mustis billentyűfutamai jutottak eszembe. Le a kalappal, mestere a hangulatkeltésnek.

De most már jöjjön a fekete leves: amivel nem tudok dűlőre jutni, az a lemezborító. A germán mitológia legkiemelkedőbb eposzát feldolgozó, a külsőségekre ennyit adó zenekar, hogy intézhette el egy ennyire átlagos, a témára konkrét utalást nem mutató kompozícióval a vizuális értéknövelést? Illetve kíváncsi vagyok, most a trilógia elkészültével és Siegfried halálával, mekkora potenciál van még a mondakörben? Már ha a zenekar hű akar maradni nevéhez, és tiroli származásukat tekintve nem akarnak más vizekre evezni…

SAMPLE:
MySpace link