NOX AUREA - Via Gnosis

Aki akár csak egy kósza pillantást is vet e lemez borítójára, máris temérdek kimondatlan kérdésre kaphatja meg a választ: magány, bánat és a remény teljes hiánya – ezt sugallja felénk Svédország újdonsült gyászhuszárja. A 2005-ben alakult Nox Aurea bemutatkozó albuma pedig mi másra lenne hivatott, minthogy egy mélyenszántó, borús, mégis elbűvölő sétára invitáljon bennünket, melynek során életünk derűs perceit könnyűszerrel mossa el az eső, majd a kihalt táj suttogja fülünkbe az elmúlás csábító szavait...

Ugyanakkor maga a produkció már korántsem ilyen elszomorító. A társaság ugyanis remekül válogat a doom és gothic metal eszköztárából, így mázsás riffekkel és melódikus zongorafutamokkal egyaránt találkozhat a hallgató. Nagyobb erényük azonban, hogy meglepően jól megtanultak bánni ezzel a több, mint 70 perces monstrummal, ami azért kétségkívül figyelemre méltó dolog, főleg, hogy szinte mind a kilenc szerzemény képes lekötni az ember figyelmét. Noha a kiegyensúlyozott teljesítmény zömében adós marad a kimagasló dalokkal, az Odium Divinum, ill. a Mother Alethia azért tartogat számunkra egy-két jóféle, vaskos, headbangelésre ingerlő riffelést, ami kimondottan jó húzásnak bizonyult a csapat részéről. Ennek köszönhetően néhány apró ponton kilendíthető a közönség a stílus helyenként andalító hangulatából, de természetesen ezen anyagra is áll az örök aranyszabály, miszerint efféle zenét csak és kizárólag odafigyelve szabad hallgatni.

Megjegyzem, érdemes. Hatványozottan igaz ez a Draconian szimpatizánsokra, lévén a Via Gnosis rendkívül sok ponton merít az említett gárda munkásságából. Lisa Johansson 'párja' esetünkben Alice Persell, aki – bár nagy valószínűséggel nem válik majd akkora ikonná, mint a honfitársnő – kétségtelenül sokat hozzátesz a nótákhoz. Az ő hangját leginkább a Theatre Of Tragedy-s Nell Sigland-éhoz tudnám hasonlítani, ami részemről mindenképpen egy plusz élménnyel gazdagítja a dalcsokrot. Munkamegosztás tekintetében egyébként egészen egyedülálló helyzet áll fenn. Gyakorlatilag a gitároktól kezdve a billentyűkig mindenki mindenért felelős, egyedül a dobos kiléte egyértelmű számomra. A sűrű homályból azért ettől függetlenül áttetszik pár ismerős arc. Többek között itt van pl. Peter Laustsen, akit a Rimfrost és a The Cold Existence basszeraként tartunk számon, valamint ez utóbbi formációból Robert Persson és az időközben kivált Jan Sallander is mutatja magát a korongon.

Többszöri átnyálazás után, számomra a legszembetűnőbb dolog, hogy a banda minden téren biztosra ment, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Igazából egy ilyen kiadvánnyal nem nagyon lehet mellélőni, arra pedig biztosan elég lesz a cucc, hogy a célközönség étvágyát meghozza a folytatáshoz, hiszen szó se róla, az innen-onnan mazsolázásnak meg van az eredménye. A kérdés már csak az, hogy a jövőben sikerül e kilépni az idolok szomorúfűze alól. Mert ugye mindnyájan ismerjük az érzést, amikor látjuk, halljuk, szeretjük, de valójában már egy kicsit másra (is) vágyunk. Nos, valami ilyesmi érzésem támadt a Nox Aurea esetében is.

Más aspektusból persze való igaz, hogy egy tradicionális doom elemeken alapuló lemez nagyban korlátozza az alkotói fantáziát, ennek tudatában pedig badarság lenne elvárni a műfaj megújítását. Továbbá, mint minden ilyen jellegű, elmélyülős albumhoz, ehhez is hangulat, türelem és nem utolsó sorban rengeteg idő kell míg meghálálja a belé fektetett bizalmat. Ennek fényében az elbírálásom is egy meglehetősen szubjektív véleményt tükröz. Viszont ha már a fagy az ajtón kopogtat, neked pedig ott lebeg a fejed fölött néhány hideg, magányos óra, ebben a korongban garantáltan ideális társra lelsz a téli álom idejére.