MURDER THERAPY - Symmetry Of Delirium

Ha egy metalrajongót megkérnek, hogy mondjon egy olasz zenekart, akkor kötve hiszem, hogy egy death metal együttes neve fog eszébe jutni. Szinte minden stílusból van már jeles képviselőjük legalább az európai színtéren, de bevallom, hozzám a Maleficarum és az Excidium híre jutott csupán el (már ami a tiszta death metalt illeti) rajtuk kívül egyetlen olyan csapat sem rémlik, ami ezt a stílust játszaná, nemhogy ebből is a technikásabb fajtát. Egy még szinte meghódítatlan terület előtt áll tehát a Murder Therapy, nézzük, a debütalbum alapján mennyire lehet sikeres ez a hadművelet.

Nos, az analógia abszolút helytálló, egy ilyen erejű gyilkos fegyverrel én is nyugodt szívvel lépnék bármilyen idegen földre. A zene kegyetlen, technikás death metal rengeteg ütemtöréssel, és itt-ott egy kis core-os hatással, de pont annyival, amennyi még nem riasztja el az old school metal iránti rajongókat. Ezt precízen, kiválóan adja elő az ötösfogat, és mindehhez egy olyan hangzás párosul, amire már majdnem rá merem mondani, hogy tökéletes. (Egy fél másodpercnyi hiba ugyan itt is van, egy felesleges robbanáseffekt ugyanúgy bekerült ide, ahogy a Pathology lemezénél is, és arra az egy hangra be is torzít). A dalírással sincs különösebb gond, bár itt már kevésbé sikerült olyat alkotni, amivel levettek volna a lábamról. Van egy-két nagyon jól megírt dal, mint az „Extra-Ordinary Perfect Machine” vagy a „Two Shots In Colebrook”, ahol egyrészről kidolgozottabbnak éreztem a témákat, másrészről például utóbbi refrénjében az a hard rockos elem kifejezetten jól sikerült, egyedi ízt kölcsönöz a zenekarnak. A csapat mindvégig keményen játszik, és ez olykor a megjegyezhetőség rovására megy, tehát Necrophagist-os/Arsis-os szólókat, riffeket senki ne várjon, a Murder Therapy zenéje merő brutalitás. A rejtett tracket - ami valami szöveg rámondva az „Asymmetry” introjára – nem teljesen értettem, és kicsit feleslegesnek tartom, de végül is hangulatban ideillik, úgyhogy nem ront a lemez összképén.

Az albumot legalább olyan nehéz volt pontoznom, mint megemésztenem. A produkció minősége hibátlan, az album olyan keményen szólal meg, amiről a nagyobb zenekarok is csak álmodnak. A zene komplex, precízen előadott, hibátlan, az átlagból jóval kiemelkedik, de kevés az igazán kiugró momentum. Viszont eddig csupán egy EP-t adtak ki, ami meglehetősen pozitív visszajelzéseket kapott, és azzal együtt látható, hogy a csapat tehetséges. A lemez második fele szerintem erősebb, és ez az irány több lehetőséggel kecsegtethet. Mindent összevetve elmondható, hogy a Murder Therapy debütálása jól sikerült, és megvan rá az esély, hogy a későbbiekben a nem talján zenerajongók rajtuk keresztül ismerhessék meg az itáliai death metal szcénát. A 'Symmetry Of Delirium'-hoz viszont óvatosan közelítsenek, mert „nagyot rúg”!

-------------------------

ENGLISH VERSION:

Oh, well, this would be a hard job again, I have to review an album which makes me speechless. Right now, in the background the vibes of this album are coming out from my speakers and still don't know what to say, but I have to, I must tell everybody that this album is inevitable. And what is this music like? Do you know the latest works of Empyrium? Do you like the dark melancholic atmosphere of Tenhi and the acoustic pieces of October Falls? If your answer to any of these questions is “yes” and if you want to hear that how would it sound with an atmosphere which is sometimes similar to the music of Sigur Rós and with the influence of Pink Floyd's psychedelic soundscape, than Subaudition is absolutely for you. At some points, the music might remind you of Porcupine Tree or newer Anathema with the few electric/effected guitars and the melancholic accords. All songs were composed for acoustic guitar, piano, synthesizer and string instruments, and when I say that they were composed, I mean it. (The title of the album refers to one of my favourite contemporary classical composer, Arvo Pärt)

These are the exact things but this music is not that easy to describe. It makes my job harder that every time I hear the first accords of 'Alms Of The Sun', I lose my objectivity. Just as now. I know, I will regain it when the last sounds of “Wall Of Water” fade out but until then, for 40 minutes, I'm not responsible for anything. Of course, I didn't want to write this review of 'Light On The Path' this way but this is the only way I could note down at least some impressions. I know that there also are weird things on this album such as the high pitched vocal in 'Now That We've Spent All The Light' or the choir in 'The Soul Unto Aether', but honestly, I cannot tell whether they are just strange for me or they are the downsides of this record. It's upon you, maybe you'll like it. But if I focus on the nice instrumental plays, the not always consonant accords, I should say that they are excellent and they create a very unique atmosphere. Yes, I could say more about this... but should I?

It's interesting, but it's very unusual that a music drags me in after the first time I've listened to it. This time, it did. Subaudition made an album which isn't just about strengthening your actual emotions, it also sets you in a special melancholic mood. Besides, its soundscape is very calm, so it's also recommended for relaxing. It's good for playing it in the background too, but only if you haven't attached some personal memories or feelings to it. I have, and it's really hard to focus on this review, but I'm lucky because here comes the end of 'Wall Of Water' so I should rate this album while I'm still enchanted. And if you ask, what will I think of 'Light On The Path' when this is over, well... there is no such nonsense as “this is over” in this case.